Nem a nyilvánvaló szépség a legfőbb, hanem a fátyolos szépség, nem a nap közvetlen ragyogása, hanem a hold megtört fénye. A mohával borított szikla, a fűvel borított nádtető, a göcsörtös fenyőfa, a kissé rozsdás teáskanna, ezek és hasonló dolgok ennek a szépségideálnak a szimbólumai. Arról a fenségességről szól, amely a feltűnésmentes burka mögött rejtőzik, a szigorú egyszerűségről, amely mégis feltárja a szépség minden varázsát azok számára, akik értik (Wilhelm Gundert).

Ami a helyes formát illeti, a nyugati világ megszállottan vágyik a tökéletességre, a szimmetriára és az ideális arányokra. Ez a szépség iránti ízlés, amelyet az egyetemes törvények, a matematika iránti tisztelet, a tökéletesség és az örökkévalóság iránti szomj formál.

A japán esztétika azonban nagyon eltérő, és a különbség lényege egy olyan kifejezésben rejlik, amelynek a nyugati nyelvekben nincs közvetlen megfelelője: a wabi-sabi néven ismert kifejezésben .

Wabi-sabi koncepció
A wabi-sabi a múlandó, a tökéletlen, a rusztikus és a melankolikus szépségére apellál. Nem a legyőzhetetlenség, a fiatalság és a tökéletesség szeretetéből fakad, hanem a múlandó, törékeny, kissé megtört és alázatos dolgok iránti tiszteletből.

A Wabi-sabi hisz abban, hogy a dolgok mindig szebbek, ha az idő és az egyéniség nyomait viselik magukon. Egy mázcsíkot vagy egy szépen kijavított repedést egy kerámiatárgyon értékelni kell, nem pedig láthatatlanná tenni.

.